Úgy érzem, hogy...de...
A gondolatok ma elkerülnek, talán máshol van dolguk. (Na meg egy kis fogfájás is közrejátszik.) Az elmúlt héten viszont több levelet is váltottam egy bizonytalan helyzetben lévő nővel, aki éppen megpróbál rendet tenni a lelkében. Sok a félelem, az aggódás és a bizonytalanság. Viszont az első lépés - azt hiszem - megtörtént. A válaszlevelem egy részletét most megosztom mindenkivel, talán másoknak is segít, ez a néhány sor:
"...Általában ösztönösen megtaláljuk a jó megoldást, csak engednünk kell az érzéseinknek. A megoldást leginkább az gátolja, hogy a tudásunk szerint, erőből próbálunk előre jutni. Koncepciókat állítunk, keresgélünk a "kacatok" között, hátha találunk valami használhatót. Az első lépés, hogy félretolunk mindent, ami a szemünk előtt van és tiszta lapot nyitunk az érzéseinknek. Amikor a problémáinkról beszélünk, gyakran úgy kezdjük a mondatot, hogy: "Úgy érzem, hogy..." és a folytatással kerülünk vakvágányra, ami úgy hangzik, hogy "...de..." Ha eredményt akarunk elérni, akkor a "de" előtt meg kell állnunk. Az érzéseinkkel szép lassan le kell "tapogatnunk" a helyzetet, amiben vagyunk és el kell fogadnunk azt, amit megéreztünk. Ezek az érzések gyakran szemben állnak azzal, a koncepcióval, amit korábban megalkottunk, de bízhatunk benne, hogy jó irányba mutatnak. Például amikor az érzéseink azt mutatják, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője, akkor jobb, ha nem mondjuk azt, hogy: "de talán mégis". A családállítás valóban szembesít minket a múltban történt sérülésekkel, de a gyógyulás nem lehetséges a seb feltárása nélkül...."